HRtoolbox - Vezetőfejlesztés

Tudni valamit és megcsinálni két teljesen különböző dolog.

Sosem hallott bölcsesség, mi? 🫣 Bevallom, én régebben nem foglalkoztam ezzel...valahogy nem is kellett. Az egyetemi évek alatt, majd HR business partnerként azt éreztem, hogy ez a kettő nekem teljesen azonos. Megértettem, szinte azzal együtt meg is tanultam és véghez is vittem.

2020-ban amikor vezető lettem, akkor is így gondoltam. Sőt, 2024-ben amikor megalapítottam a HRtoolbox Consulting Kft.-t és vállalkozóként kezdtem dolgozni, akkor is valahogy úgy éreztem, tanultam már eleget, most már „csak" csinálni kell.

Aztán kiderült, hogy nem egészen... 🙈

A hozzám forduló vezetőknél is gyakran látom, tudják mit kéne csinálni. Van tudásuk, mégis valami gátolja őket abban, hogy megtegyék ezeket a bátor lépéseket. Mert hiába tűnik apróságnak kitenni egy posztot, megosztani egy nem besimuló véleményt, visszajelezni egy nem megfelelő teljesítményt...vagy éppen egy business rendezvényen leszólítani egy idegent, hogy „Szia Uram! Stratégiai HR támogatás érdekel?" 🤭 - mégis valami visszatart.

Tudod, hogy mit kell tenned.
Tudod, hogy miért fontos.
Sőt azt is tudod, hogyan érd el a célod.
Mégis van egy fal, egy láthatatlan gát, amit át kell törnöd.

Amikor egy-egy ügyfél azzal érkezik vissza a következő coaching ülésre, hogy igen, kipróbálta amiről beszéltünk, meglépte - nehéz volt ugyan - de megvan! Hozzáteszi, bár lehetett volna jobban.... de a lényeg, hogy túl van rajta! 👏

Ez számomra ugyanolyan büszkeség, mint amikor én töröm át a saját falaimat és lépek egyet előre és beleállok abba, ami eddig megugorhatatlannak és ijesztőnek tűnt.

Számomra ez a fejlődés.

A valós, bátor lépések, akár olyan kicsik, hogy mások észre sem veszik, akár akkorák, hogy mindenki gratulál hozzá.

🧩 Ha úgy érzed, hogy neked is van egy ilyen témád, ahol szükséged lenne némi bátorításra, támogatásra, vagy szembesítésre, keress bizalommal privát üzenetben.

ui: a fotón ő itt Zserbó. A múlt heti bátor döntésem. 🥰 🫠 🦴

Te elutasítanád a szakmailag legjobb jelöltet?

Mostanában újra többször vezetek interjúkat és vannak a nagyon egyértelmű helyzetek, amikor minden érintett egyetért a döntéssel (igen/nem) és vannak az izgalmas helyzetek, amikor nem értünk egyet a szakmai vezetővel/vezetőkkel.

Az én álláspontom elég szigorú abban a tekintetben, hogy addig kell menni egy interjúban, amíg nincs meg a saját válaszom, konkrét adatokkal, indoklással. Nem elég egy „ja, igen, nekem is szimpatikus volt". Ez nem egy HR álláspont. Engem az összkép és a részletek is érdekelnek. Hogy miként gondolkozik a jelölt, mit tart fontosnak magából, mit nem akar megmutatni, mikor akad el a szava és marad csendben, kongruens-e a testbeszéde a szavaival, milyen pontokon illeszkedik a leendő vezetőjéhez és a csapatba és mi az, ami ezt nehezíti. Azt keresi-e, amit mi tudunk adni.

A minap ott ült valaki előttem. Szakmailag meggyőző. Már a CV-je alapján is impozáns volt. Tudom, hogy kell az ember, igazából már tegnapra kellett volna.

Mesél magáról, de mintha ez az egész önmagának sem lenne fontos. Elmondja az „elvárt" kulcsszavakat, de valahogy a történetek végén mindig ő az áldozat. A körülmények. A volt főnök. A felső vezetés.

Érzem, hogy egyre feszültebb vagyok.

Végigfuttatom magamban az önvizsgálat nevű frappáns eszközt és keresem, hogy talán nálam nyom be valami gombot, amire így reagálok?

Elhangzik további két olyan momentum, amitől még intenzívebben lobog a zászló. A vörös zászló.

Hogyan lehet valakinek visszajelzést adni és hogyan lehet őt kezelni, ha ő semmiért sem felelős? Milyen hatása lesz ennek a csapatra?

Közben pedig ott vannak az érvek, hogy szakmailag erős. A vezetők érvei, hogy majd a próbaidő alatt kiderül.

Végső soron a vezető — és a megrendelő — dönt. Ő viseli a döntés terhét és következményét. Ez alapján könnyű lenne hátradőlni és azt mondani, oké, döntsetek róla ti.

De ha így csinálnám... inkább nem csinálnám többet.

Amit vezetőként megtanultam:
🪜 Nem kell, hogy mindenki egyetértsen a döntésemmel. Szuper, ha támogatják, de vannak helyzetek, amikor nem lát(hat)ják még a teljes képet.
🪜 A versengés jobb teljesítményt szül. Rövid távon. Az együttműködés viszont tartósan jobb eredményt hoz.
🪜 A legnehezebb helyzeteket, a legkevésbé szeretett feladatokat előre veszem. A halogatás csak ront rajtuk és a kifogások és ellenérvek listája még nagyobbra duzzad.
🪜 A csenddel barátságot kötöttem. Nem volt könnyű, de megérte.
🪜 Egy nehéz visszajelzés ma könnyebb holnapot hoz mindkettőnknek.
🪜 Elfogadtam, nem tudok mindenki számára jó vezető lenni. De következetes - talán igen.
🪜 Fontosabb, hogy megközelíthető ember legyek, mint mindentudó szuperhős. (Ez egy kicsit fáj még mindig. 🦸‍♀️ 😄)

Hozzáírsz egy olyan elvet, vagy tanácsot, amit követsz?

– Én így nem tudok dönteni – mondta Péter, az előtte lévő papírját bámulva és a hangja halkabb volt a szokásosnál. Szinte látszott rajta a tehetetlenség terhe. – Tudom, hogy kéne, tudom, hogy telnek miattam a napok és várja a válaszomat az ügyfél, de... – hosszú csend, ami akár lehetne kínos is, de itt egyáltalán nem az. Péter keresi a szavakat, mert a szakmai feladatairól, sikereiről gyakran és szenvedéllyel mesél – az érzéseiről ritkán.

– Azt érzem, hogy nem tudok jól dönteni, hogy nincs elég információm. Látom, milyen könnyű elveszíteni egy ügyfelet, ha kiderül, hogy magasabb szinten már volt egy döntés, ami ellentétes az enyémmel, vagy van valami információ, ami hatással lenne a döntésemre, csak éppen még én nem tudom. Én nem akarok hülyét csinálni magamból. De tudod...rohan mindenki, hatékonyak vagyunk, tesszük a dolgunkat – darálja le egy levegővel.

– Hallom, hogy mennyire nehéz ez neked, hogy jól akarod végezni a munkádat, elkötelezett vagy a cég és az embereid iránt, mégis... – a mondat végére nem jutok, Péter magához ragadja a szót.

– Igen, igen – és tudod, Kata, azt is látom, hogy itt mindenki jót akar, hogy közösen megyünk előre, de valahogy a folyamataink nem követik azt a haladást, ahogy megyünk előre.

Csendben várok, mert látom, hogy valami történik benne. Kicsit kihúzza magát, a vállai lentebb ereszkednek. A korábbi tehetetlen teher mintha legördülne a válláról. A beszéde is energikusabb.

Most már mindketten tudjuk, hogy megtalálja a megoldását.

A coaching alkalmunk csak egy katalizátor volt, a változáshoz szükséges munkát neki kellett beletennie. Eredményként javítottak a folyamaton, az információhiányhoz kapcsolódó bizonytalanság nagy része eltűnt.

De a megoldásnál is fontosabb volt az a pillanat, amikor Péter megállt egy rövid időre és a körülmények terhétől - amennyire lehetett -, függetlenítette magát. Addig ugyanis nem tudtuk volna a helyzetet megoldani és a saját felelősségének felismerése nélkül én sem tudtam volna neki támogatást nyújtani.

Inkább 192 áramütés 15 perc alatt, mint az unalom...
Férfiakkal végeztek kísérletet, melyben 15 percig kellett unatkozniuk a résztvevőknek.

Egyetlen unaloműző opciójuk volt, az áramütés - mesélte Batiz András A szabadság határai - út a kiégéstől az öngondoskodásáig című előadásában a Mental Liget rendezvényen. Aggasztó lett az eredmény, a résztvevők jelentős része inkább választotta az áramütést, csak hogy történjen már valami. A legextrémebb eredmény 192 áramütés volt a 15 perc alatt. Ijesztő, hogy mennyire képtelenek lettünk unatkozni.

András szavai - és a nap többi előadása - elgondolkoztatott. Az unatkozás helyét átvette a social felületeken, vagy a hírportálokon való görgetés, hiszen meg KELL szerezni az információkat, nem lehet LEMARADNI a legfrissebb hírekről. Ezzel szemben valahogy az a hír már kevésbé érdekel bennünket, hogy ránézzünk mi magunk időről időre hogyan vagyunk?

Ki vagyok én? Mi az, ami számít nekem? Mi az, ami tényleg örömet okoz és boldoggá tesz?

Aki ismer, tudja, hogy a hatékonyság és az eredményesség kulcsszavakat a hátamra lehetne tetováltatni (és nem csak azért, mert van hozzá bőven felület, hanem mert ezek kifejezetten fontosak számomra), mégis az elmúlt években egyre többször foglalkozok a témával, hogy miként lehetne ezt másként csinálni.

Tudod, amolyan kiégésmentesen.

Hogyan jut ma idő azokra a dolgokra, amikért napról napra hajtok? MAJD, ha jó állásom lesz, ha elég pénzem lesz, ha lesz rá időm, ha már felépült a stabil üzleti partnereim köre, stb. De ez újabb és újabb feladatokat, elvárásokat, önmagam kizsákmányolását hozza magával.

És látszólag az áramütés értelmemmel teli, hiszen van történés, van haladás. Mégis, ha hátralépünk kettőt, teljesen értelmetlen.

Múlt héten egy orvosi kontroll időpontom volt, amire én kicsivel hamarabb érkeztem, az orvos meg kicsivel később. Szóval volt időm...de a saját gondolataimat nehezen hallottam a recepción dolgozó kollégák szavaitól.

Így hát engedtem a csábításnak és befogadtam ezt az élményt.

Volt ott számonkérés, felelősség hárítás, kapkodás és rengeteg feszültség.
A vizsgálat után a fizetéskor már üres volt a rendelő és nyugi volt, így rövid beszélgetésbe elegyedtem a recepciós hölggyel. Ő boldog volt, hogy végre valakit érdekel, hogy hogy van. Hogy valaki látja őt.

Elmondta, hogy nehéz...hogy nem vár nagy dolgot a vezetőjétől, csak amikor bemegy hozzájuk legalább köszönjön és ne lehajtott fejjel, köszönés nélkül menjen el mellettük...

Számodra mi a legfájóbb „emberi" hiba, amit egy vezető elkövethet?
😲 - megalázza a kollégáit
🤐 - semmibe veszi a kollégáit
🫢 - az ígéreteit nem tartja be
🤯- csak a hibákat látja meg

Írd meg kommentben, vagy válaszd ki az emojit.

Lehettem volna keményebb, amikor hozzám fordult másodjára is Laci a feladatával ahelyett, hogy utána olvasott volna? Jól kezeltem azt a konfliktust Andival, vagy inkább el kellett volna engednem szó nélkül? Rajtam múlik, hogy a meetingek rendszerint nem érnek időben véget? 🤔

Sokszor egyetlen célzott kérdés, vagy pontos visszajelzés többet ér, mint hónapok rágódása önmagadban.

A Vezetői konzultációnk erre való.

60 perc, ahol nem általános tanácsokat és vezetési tippeket kapsz, hanem fókuszáltan körbejárjuk a te helyzetedet, azonosítjuk a lehetséges elakadásokat és okait, és az alkalom végére 2-3 konkrét, megvalósítható akcióval mész haza/lépsz ki az online megbeszélésből.

Itt nem kell hosszú folyamatra elköteleződni. Eljössz, dolgozunk, viszed a következő lépéseket, amiket megvalósítasz és könnyebbé válnak a mindennapjaid.
Vezetőként az időd a legdrágább, ezt te is tudod. Számtalan feladat, szerteágazó felelősség, lentről és fentről is érkező nyomás a teljesítésre.

Amikor belül aggaszt valami és bizonytalan vagy, azon jár az agyad. Vajon elég jól vezetem a megbeszéléseket? Vajon megbántottam, mert szóvá tettem a késéseket?
A vezetői konzultáció végére a célunk, hogy minél jobban lecsökkentsük ezeket a mentális terheket és működő eszközökre, megoldásokra cseréljük.

Ha úgy érzed az alkalom végén, hogy nem adott számodra fejlődést, nem tudtál semmit elvinni a beszélgetésből, jelezd 30 napon belül az alkalom után és visszaadjuk a konzultáció teljes díját.

15 000 Ft | online vagy személyesen | havonta 5 hely
https://hrtoolbox.hu/vezetoi-konzultacio/

Érezted már, hogy egy nehéz beszélgetésben, vagy egy meeting közben valami belülről sürget: mondj már valamit?! Hogy ne legyen az a feszítő csend.

Vezetőként - kiemelten a vezetői pálya elején, de van akinél ez állandósul - ez a jelenség nagyon gyakran megjelenik.
Holott a csend (a tudatos, szándékos csend) az egyik legerősebb eszköz, ami egy vezető kezében van. Biztonságot teremt, lehetőséget ad az átgondolásra, együttműködésre - versengés helyett. A tudatos csend megmutatja, hogy nem a vezető az egyetlen, áhitatra méltó, mindenttudó alak, aki egyes-egyedül mondhatja ki a tutit.

Hoztam 8 helyzetet és lehetséges megoldásukat, amikor a legjobb döntés a hallgatás – lapozd végig. 👇

Neked melyik a legnehezebb? Egészítsd ki a listát, ha vannak még hasonló helyzetek, amikkel találkoztál!

A vezetői mentális jóllét kapcsán készített szakdolgozati kutatásom során az egyik legmarkánsabb gondolat a túlterhelődés kapcsán jelent meg az interjúkban.

😶‍🌫️ A köztudatban a kiégés általában egy nagyon erős tünet együttest jelent, amikor már olyan fáradt vagy, hogy szinte élni sincs kedved. A mindennapokban viszont korántsem ilyen erős és egyértelmű ez az állapot.

Az interjúalanyok így fogalmaztak arra a kérdésemre, hogy milyen jelekből veszik észre amikor túlterheltek:

„Inkább csak hosszúhétvégékre megyek szabadságra, mert tudom, ha visszajövök, 500 e-mail fogad és ez kezelhetetlen mennyiség.”

„Sokkal több mirelit kaját eszek és a lakás is szalad.”

„Ingerültebb vagyok. Például, ha a munkahelyen kifogy a kávé és valaki látja, de ott hagyja üresen, vagy a bögréjét csak simán leteszi, mintha magától tisztulna.”

„Amikor azt érzem, hogy ha jön még egy e-mail, egy kérdés, egy feladat...és nem bírom, felállok és hazamegyek."

A legerősebb megtapasztalás így hangzott: „Reggel autóval mentem munkába és félre kellett állnom hányni, annyira stresszes volt a munkahelyem."

Ebből is látszik: a kiégés első jelei apró tünetek. Simán mondhatjuk rá: „fáradt vagyok, majd hétvégén kipihenem” vagy „a következő hónap már lazább lesz.”

👉 A kutatás egyik legerősebb tanulsága az volt, hogy a vezetők többsége nem egy nagy összeomlással észleli, hogy baj van. Hanem apró, hétköznapi változásokban. És aki tudatos erre, az azt is tudja, mikor kell megállnia vagy változtatnia.

Sok vezető elkötelezettségből és szenvedélyből dolgozik, ami önmagában hatalmas érték. 🥰 Ahhoz viszont, hogy ez az állapot megmaradjon, fontos szem előtt tartani az egyensúlyt.

💬 Neked mennyire sikerül ezt meg valósítani a munkád során? Írj kommentet vagy üzenetet!